Édes szavakat suttogtál a csendbe,
Mindegyik a szívemet kényeztette,
Őszintén bevallottam, mit is érzek,
Te és én; ezek már megsárgult képek.
Ócska kép az, de túlontúl kitartó,
Akkor is előjön, ha nincs hívó szó.
Látom még a valódi, régi éned,
De mára eltűnt minden büszkeséged.
Hibás vagy, akárcsak én, elismerem,
Eluralkodott rajtunk a félelem.
Mást kerestél, s én is felkutattam,
A csúf balszerencse övezte utam.
Nem találtam magamat a világban,
De töretlenül hittem a csodákban.
Sikered nagy, ám rút árat fizettél,
Bíztam benned, s engem elvesztettél.
Személyiséged rég a porban csúszott,
Aljas mocsokban, s piszokban úszott.
Eztán rád sem ismertek az emberek,
Távol jártak tőled a szép fellegek.
Poklok bűnös árnyai leselkedtek,
Vártak, s örültek jövetelednek.
Közülük való testét tűz égette,
Míg rá nem talált az elmúlt életre.
Egy boldogabb létbe tértél hát vissza,
Lányok százai szavaidat itta.
Engem kerestél, s fájt az igazság:
Senki se vár, hisz az élet megy tovább.
Mézes szavakat suttogtál a csendbe,
Kínzott, tudtam, nem hozhatom már rendbe
Lelkiismeretem, mely szúrja lelkem,
Emléked örökké élni fog bennem.
2010. 01. 24.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése